(Procházka přes hranice)
A szerencsés délután
Krakkóból Vöröskőn[1] keresztül két óra a Bosotównál[2] húzódó orosz határ. Amíg azonban megtettem ezt az utat oda és vissza, oda a határra, majd vissza a határról Krakkóba, másfél hónapig tartott. E különös esemény pedig a következőképp történt.
Zakopanéban hat évvel ezelőtt megismerkedtem egy lelkes, ifjú lengyel történésszel, Szczeszyńskivel. Az ifjúúr inkább őstörténész volt, semmint történész, kurgánokat keresett ugyanis, egy ismeretlen nép különös sírhalmait, s bennem, a csehben olyan ország képviselőjét látta, amelyik bővelkedik a zsugorított temetkezés lelőhelyeiben.
Ezért aztán úgy húzódott hozzám, ahogy a barlangokba húzódott a Magurán, mivel kurgánokon kívül a barlangi medve ismeretlen nyomait is kutatta, és az volt a fixa ideája, hogy a Dunajec völgyében a valamiféle vízözön előtti koponyaleleteken kívül meg lehet találni a barlangi hiéna maradványait is. Végtére is letett a dologról, és egy napon kijelentette, hogy Krakkóba megyünk, és Mazury környékén fogunk kurgánok után kutatni.
Így aztán Krakkóba mentünk, a Wawel alatt kibéreltünk egy szobát Dembiński mérnök özvegyénél. Művelt asszony volt, csak túl sok jerzsabinkát[3] ivott, mindenféle mazuri dalt tudott, Konopnicka édes sorait szavalta, májfasírtot sütött nekünk pirított búzával, és pirított makkból főzött kávét.
Kiválóan ismerte az egész környéket, és Zatorba, Skawinába küldött minket kirándulni, egy napon pedig azzal a hírrel érkezett, hogy az orosz határon, Bosotównál, Vöröskőn túl egy nyírfaligetben található a sírhalom, ahol állítólag egy apácát földeltek el a tatárok.
Szczeszyński őstörténész kezet csókolt hálája jeléül, majd azt mondtuk, hogy az isten megfizeti még ezt neki, zsebre vágtuk az ötkoronást, amit a kiadásokra kölcsönvettünk tőle, és egy szép augusztusi reggelen elindultunk a poros úton Vöröskő felé, a Visztulán túli orosz határra. Útközben elmondta az őstörténész, hogy az utolsó tatárt 1321-ben Marcius fejedelem karóba húzatta Zatomban, Kakóniánál pogánysága miatt. Az apácákat csak 1438-ban telepítették Krakkóba, vagyis a tatárok által elföldelt apácáról szóló monda képtelenség, történelmi tévedés. Amennyiben azonban a sírhalom kúp alakú, azt bizonyítja, hogy ez az ismeretlen nemzet, amely efféle módon temette el halottait, egészen idáig, e vidékekre is eljutott. Holott azt feltételezték, hogy legkeletibb nyomait Stanislavov[4] környékén illik keresni. Azt, hogy ki volt ez az ismeretlen nép, legfeljebb csak találgathatjuk. Vagy azok a permi vogulok[5] voltak, vagy a varégok,[6] vagy az őskori mordvinok,[7] vagy az üzbégek[8] törzse, esetleg az ősfinn családból származhattak, de az is lehet, hogy kaszpi permjakok[9] voltak.
– Hát majd választok közülük – mondtam. Ez feldühítette Szczeszyński urat. – Csak nem azt állítja, hogy a szkíták voltak, akik a legújabb kutatások szerint a Fekete-tenger környékén mászkáltak, s nem jutottak el ezekre a vidékekre, a halottak fölé pedig együgyű sírhalmokat hánytak, egészen egyszerű kurgánokat, mintha egy darab földet vágnánk a földhöz. Kurgánokat mindenféle rendszer nélkül, amelyeken nem találni kavicsot, csak talajföldet, olyan, akár a vakondtúrás a réten!
Ballagtunk csendesen tovább. Az őstörténész mérges volt, és ötkoronást hordott a zsebében, így hát veszélyes volt e fülledt időben feldühíteni, hisz nálam nem akadt egy fillér sem. Nem szóltam egy szót se, így mentünk el az utolsó föld alatti rejtekhely fölé hányt halmok mellett, amelyeken akácfák nőttek, eltakarva a kíváncsi tekintetektől a kis osztrák erődöt, s felértünk a dombra. Ott aztán leültünk az út menti árok szélén, és Szczeszyński úr komolyan így szólt: – Talán kétségei vannak afelől, hogy nézeteim helytállóak? Kétségei vannak a varjakok, a mordvinok, a permi vogulok, vagy az üzbégek elődjeit illetően, talán nem hiszi az ősfinn népcsalád létét? Kételkedik a kúp alakú sírhalmokban? Mondjam azt, hogy felfedeztem a szamojéd[10] kultúrát a podwoloczisky síkságon? És hogy Sambornál egy kurgánban megtaláltam a mecserjakok[11] kultúrájának nyomait, egy szétroncsolt csontdarabot tipikus bevágással? Ha tán kételkedik mindebben, mondja csak meg, mindjárt bebizonyítom.
– Egyáltalán nem kételkedem benne! – Ez megnyugtatta, majd folytattuk utunkat dombtól dombig, míg meg nem érkeztünk az utolsó, még osztrák területen álló kocsmáig.
Szemben az osztrák vámőrség állt, az úton felfelé zöld oszlopok, keresztben pedig sorompó, amely a császárságba vezető utat zárja el. Amott az orosz bódét lehetett látni, meg a lovas kozák[12] határőrséget.
Az osztrák vámőrségnél szintén van egy cs. és kir. csendőrőrs, amelyből kellemes kilátás nyílik a kocsmára.
E látvány erősen csábít, így aztán amikor bementünk ebbe a kocsmába, ott találtuk a fináncokat és a csendőröket a szemben lévő épületből, amint éppen azon tanakodtak, hogy mondják németül azt a lengyel szót, hogy „nastój”. Végül a szögletes csendőrőrmester oldotta meg a dolgot, amint elordította magát: – die Tinkture.[13] Örömittasan egyszerre fél liter csapnivaló auschwitzi sört hörpintett fel. Mi inkább borókapálinkát ittunk szódavízzel, majd szórakozni kezdtünk az osztrák biztonság őreivel és a birodalom fináncaival.
A keresett sírhalomról a tapasztalt őrmester adhatott hírt. Ő sem hitte, hogy a tatárok elföldelték az apácát. Hiszen becsukták volna őket a csendőrök. Inkább azt gondolta, valami csempész sírja lehet, akit ott ástak el a fináncok. Megszólalt a kocsmáros is, a királyság, a królewstwo zsidaja, hogy ha a nagyságos urak megengedik, és nem haragudnak meg rá, a chlopi, a lengyel legények azt állítják, hogy az a sírhalom a nyírfaligetben Sobieski János király sírja.
Az őstörténész felugrott, és az orra alatt kardozva kezdte magyarázni a zsidónak Lengyelország történelmét, meg hogy hol nyugszik valójában Sobieski János király.
A tisztességes zsidó aztán elmagyarázta, hogy hol is található pontosan az említett sírhalom, s éppen az orosz határon, ahogy az ember Bosotówból indul a határmenti nyírfaerdőbe. A baloldali bozótos Oroszországhoz tartozik, a cserjés jobbról Ausztriához. Elbúcsúztunk mindenkitől, és megígértük, hogy két órán belül visszatérünk.
Sajnos csak másfél hónappal később tértünk vissza. Addigra az őrmester úr már elhalálozott. Unalmában szegény a halálba itta magát, mert bizony az efféle piszkos határőrség a galíciai vidéken unalommal van megátkozva.
Ma éppen hat éve mindennek, és Szczeszyński őstörténész tán még mindig nem tért vissza Oroszországból. Legutóbb arról érkezett hír, hogy Péterváron az osztrák követség jár közben szabadon bocsájtásáért az irkutszki rézbányákból.
A szerencsétlen délután és a bús napok kezdete
Balra tehát az orosz bozót, jobbra az osztrák! A sűrűségen keresztül vezető út, amelyen mentünk, tehát Ausztriához tartozik. Csöndesen haladtunk a nyírfaerdőn át a madarak énekét hallgatva, amikor egy pár zöld egyenruhás kéz bukkant fel az orosz bozótból.
Az izmos kezek húztak át minket az orosz bozótoson az orosz cárságba, közben pedig két kiáltás dörrent ránk: – Imejes rubla? Van nálad rubel? Két doni kozák szólt így hozzánk az orosz határőrség soraiból. A kozákocskák olyan szomorú szemekkel néztek ránk, akár a sztyeppéik, amelyeket elhagytak, hogy itt az osztrákról a cári területre tartó járókelőket lehúzhassák.
– Nincs rubelünk – válaszoltuk szinte egy szusszal.
– Hát mért jöttök rubel nélkül a cárságba? Mutasd a pasportod! – fordult felém a kozákom.
– Nincs pasportom, és nem is akartam átlépni a cári határt!
– De hát a kielcei kormányzóságban vagy, galambocskám! – vette át a másik.
– A kielcei kormányzóság nagy és dicső kormányzóság! A pravoszláv cár uralkodik felette, és Danilo fejedelem a kormányzója. Kielcében, a fővárosában sok cári vodkamérés van, az összes déli kormányzóság közül a legjobbak. Hát most ebben a híres kormányzóságban vagytok, galambocskáim, adjátok szépen oda a rubeleteket, vodkátokat, és családotokon megkönyörül az isten, a legfelsőbb könyörület, ó, keresztények. Ha nem adjátok a rubelt, előállítalak benneteket a kamaránál határsértésért.
– A kamarán mind szigorú cári hivatalnokok vannak – egészítette ki az első. – Miechówba vitetik magát, vagy a Kielce-i nagy börtönbe. Onnét Kijevbe a pénzügyőrséghez, Kijevből meg… ahogy a lelkiismeretük diktálja. Aki pasport nélkül lép be a cárságba, itt vizsgálják ki, nem akar-e becsempészni valamilyen illegális irodalmat, könyveket a pravoszláv Úristen ellen, vagy nem csempészett-e kávét, vagy nem terjesztett-e mindenféle híreket a vidéken, nem koldult- vagy lopott-e. Adjatok, galambocskáim, fejenként egy rubelt, s ha nincs annyi, hát tíz kopejkát. Iszunk egy kis vodkát, fejet hajtunk a tiszteletetekre, és otthon azt mondjuk a szüleinknek, hogy a határon is lovagok járnak.
Ekkor a gyalogúton a bozótos mellett lódobogás hangzott fel, s megjelent az orosz lovas határőrség őrmestere. Egyenesen felénk tartott. Amint megpillantották, szalutáltak neki, és teljesen ártatlanul kiáltottak előre: – Zdravsztvujtye, neimejou pasporta i chatyeli nám rubla dáty![14]
– A kamara elé! – ordította az őrmester. A kozákok közrefogtak minket, és hogy az őrmester hallja, hangosan így szóltak: – Nem lehet ilyesmit, még hogy valaki lefizesse a cári kozákot! – Az őrmester jött utánunk, a kanca a vállunkat harapdálta, míg meg nem érkeztünk a fából épült katonai állomásra az erdő közepén. Odafenn a dombon pedig kiaszott sírhalom meredt fölénk. – Kúp alakú – kiáltott örömittasan az őstörténész, és filozófusi hallgatásba merült.
Az őrállomás előtt az őrmester leugrott a lováról, intett, hogy lépjünk be, kihajtotta a két kozákot, s míg a kancája odakinn legelt, fel-alá járkált a teremben, miközben ostorával lovaglócsizmáját csapkodta. Aztán hirtelen megállt előttünk. – Nem tudom – mondta szemünkbe nézve –, mit csináljak magukkal. Egyáltalán nem tudom. Úgy látom, maguk rendes emberek, no de lefizetni a cár katonáit…
Erre aztán ellenkeztünk… – Fogják be a pofájukat, galambocskáim – mondta szigorúan – zavarban vagyok, maguk a cári sereget becsmérlik. Ezek súlyos kihágások. Pasport nélkül, lefizetni, becsmérelni… Rosszul áll a helyzetük. Nehéz a börtön levegője… – Haragosan kezdett fel-alá járni a teremben, majd másodjára is megállapodott előttünk, s minket bámulva így szólt sajnálkozón: – Adjanak a nagyságos urak tíz rubelt a szegényeknek! – némán mutattuk meg neki a pénzünket, mind a nyolcvanhárom fillért, ami az ötkoronásból maradt. – Ah – sóhajtott kellemetlenül meglepve –, több nincs?
– Nincs – válaszolta az őstörténész. Oszip Ivanovics őrmesternek nehéz harc bontakozott ki a lelkében. El kellene árulni nyolcvanhárom fillérért Oroszországot? Gerinces jellem volt! Átnézte a zsebeinket, s amikor látta, hogy az a nyolcvanhárom fillér minden, Szczeszyński őstörténész kabátzsebébe szórta, főhajtás után kipenderített minket, s az ajtóból odaszólt a kozákjainak: – Pasol, gyerünk velük a kamarához!
Így hát a kamara elé vezettek bennünket, a katonai főállomásra, s ugyanakkor a határ és pénzügyőrségre. Az úttestet a kamaránál határőr alakulatok foglalták el, s látni lehetett, amint az út a kedves Ausztriába vezet, s alant az utolsó kocsmát, amelyet alig két órája hagytunk el, s amelyet csak másfél hónappal később pillantottunk meg újra.
Szegény őstörténész, ahogy mondtam, állítólag Irkutszkban van valahol.
Egyéni igazságtevés
A kamarán Joachimovics Szamoubranij volt. Ez az ember mindent a törvénnyel mért. Az őstörténész felett elmosolyodott. – A sírhalmok – mondta halkan – szerencsétlenségbe kergettek benneteket. Nagy ám a vétketek! Pasport nélkül át a határon, lefizetni az őrséget, megkísérelni lefizetni az őrmestert, leszólni a cári sereget, s pénz nélkül lépni át a határt… Nem, uraim, itt nincs kegyelem, sem sajnálat vagy szembehunyás. Itt meg kell felelni a cári törvényeknek, és jóvátételt kell vennie a cári hivataloknak. Le vannak tartóztatva, holnap pedig Miechówba viszik magukat a Kielcei Kormányzóságba. Kérem az irataikat.
Természetesen nem volt nálunk semmi, mint afféle gondtalan embereknek, akik éppen sétára indultak a városon túlra.
– Nincsenek irataik? Tehát iratok nélkül igyekeztek a cári birodalomba. Hallatlan! Hívom az írnokot!
Az írnok régi uniformisban jelent meg. – Írd, Vaszilij, amit diktálok… A Tekintetes Miechówi Területi Törvényszék számára: A két beszállított egyént zárják be. Megvesztegetik a hivatalokat, miközben nincs pénzük. Nem, ezt húzd ki, ez nem logikus. Írd: utolsó kopejkájukkal akarták megvesztegetni a katonai őrjáratot. A fölérendelt őrmester rajtakapta őket, amint a cári katonákat korrumpálják. Írd oda, hogy azt mondták rá, hogy „disznó”! Ez ugyan nem igaz, de a hivatali protokollból, uraim, nem hiányozhat. Majd ugyanezt ajánlották az őrmesternek is, aki a kamarára kísérte őket. Írd oda, hogy szintén azt mondták rá, hogy „disznó”! És a kamarán, téged is, Vaszilko, szintén „disznónak” neveztek. Írd továbbá, hogy nincsenek irataik, pasport nélkül jöttek át a cárságba, s hogy nincs semmijük, így a köztámogatási rendszer kárára vannak. Írd, hogy bátran vallomást tettek, s csalafinta módon sírhalmokról beszéltek. Írd alá helyettem, nyomj rá pecsétet, hívd ide a kozák Bodrikát, adjon nekik teát, és zárja őket a lóistállóba. – Így is történt.
Reggel Miechówba vittek bennünket. Miechówban pedig börtönbe zártak a parancsnak megfelelően. Majd megfeledkeztek rólunk egy hétre, csak valami pálcás ember tolt be naponta egy cipót és némi vizet. Ebben a büdös lukban még priccsünk sem volt. A földön aludtunk, és azon csodálkoztunk, hogy nem tetvesedtünk meg. Aztán bezártak hozzánk egy lengyel legényt, polski chlop,[15] aki egy kocsmában véletlenül leköpött egy ikont.
Azt mondta, hogy nem haragszik az istenre. Szerencsétlent másnap Kijevbe vitték.
Minket pedig az egyik börtönből a másikba. Majd elválaszottak egymástól. Senki sem hallgatott ki minket. Az őstörténészt szintén Kijevbe vitték, engem pedig Kielcébe.
Kielcében egy hónap szenvedés után végre beidéztek az irodába, és azt mondták, hogy elvesztették az arról szóló iratokat, mit követtem el.
Mivel nem tudni, hogy mi is történt valójában, lakást kellene találnom, mert háziőrizetre ítélnek a saját lakásomban, egy hétre.
Erre aztán az őr kibérelt egy lakást (hogy ki fizette, máig nem tudom), és egész héten át ott őriztek.
S mert éhen haltam volna ezalatt, nem lévén egy kopejkám sem, feljött mindig az őr, és a szemközti étteremből hordott nekem ebédet, vacsorát, és egy üveg vodkát, amelyet maga ivott ki. (Szintén nem tudom, ki fizette.) Egy hét után pedig bevezetett a kormányzósági épületbe, ahol a hatos számú részleg egyik irodájában közölték, hogy mint különleges bánásmódot igénylő külföldit a városi felügyelő és
a törvényszék javaslata alapján született kormányzósági döntés értelmében mindörökre száműznek Oroszországból.
Erre aztán bricskára[16] ültettek, egy katona mellém, és tizenkét órás utazás után újra azon a bizonyos szerencsétlen határátkelőn voltam.
Ezután felnyitották a sorompót az orosz területen, majd a kamara hivatalnokai és a katonai őrség ünnepélyes hangulatban mindörökre kitaszítottak Oroszországból.
Két órán belül Krakkóban voltam, a kétórás határmenti sétáról másfél hónappal később térve vissza.
De a szegény őstörténész hat éve vár immár, hogy hazájába visszatérhessen.
SZÁZ PÁL FORDÍTÁSA
[1] A Hašek által emlegetett „Červený Kámen” (szó szerint Vöröskő) név megfelelője (Kamień
Czerwony) nem található meg itt, valószínűleg az egykori Krakkóval szomszédos, ma a város
részét képező Prądnik Czerwony-ról lehet szó.
[2] Talán az 1903-as kóborlás során járhatott – ha járt egyáltalán – Hašek a Krakkótól északra húzódó
osztrák–magyar határ vidékén, amely a Séta a határon túlra helyszínéül szolgál. Hogy pontosan
mely vidéket járja a humoreszk elbeszélője, nem egyszerű megállapítani, elsősorban a
névtorzulások miatt. Az elbeszélésben szereplő „Bosotów” megfelel a Krakkótól északra fekvő
Bosutównak, amely valóban két birodalom, az Orosz Cárság és az Osztrák–Magyar Monarchia
határán feküdt. A Bosutówval szomszédos Węgrzce nevű faluban (a név etimológiája a magyarok megnevezéséből származik) pedig valóban állott vámház, azaz Zollhaus.
[3] A jerzabinka kedvelt lengyel szeszesital, berkenyebogyók hideg macerálásával készül. Jarzębiak
vagy Cognac aux Sorbes néven is ismert.
[4] Stanisławów ma: Ivano-Frankivsk (Ukrajna).
[5] Zavaros megfogalmazás: a permi népek a finnugor népcsalád egy ágát képezik. A vogulok
(manysik) viszont egy másik, ugor nyelveket beszélő ághoz tartoznak.
[6] A skandináv vikingek azon ága, amely a Finn-öblön átkelve a nagy kelet-európai folyókon kezdett
[7] Finnugor nép, amely nagyrészt Oroszországban, a Mordvin Köztársaságban él. Nyelvüket a finn-
volgai alapnyelvből származtatják.
[8] Közép-ázsiai török nép. Üzbegisztán a Szovjetunió fennhatósága alá tartozott.
[9] A finnugor permjakok a Felső-Káma folyó vidékén élnek.
[10] A szamojédek Oroszország északi részét lakják, a finnugor népek mellett az uráli népek másik ágát
képezik.
[11] Egy szibériai török nép.
[12] Itt az orosz hadsereg speciális alakulatait jelenti.
[13] Az oldat.
[14] Tiszteletem! Nincs útlevelük, s nem akartak nekünk rubelt adni.
[15] Lengyel legény.
[16] Kétlovas könnyű utazókocsi.
(Megjelent az Alföld 2024/8-as számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szolláth Katalin grafikája.)
Hozzászólások